A konkrét ügyben az volt az EuB elé utalt értelmezési kérdés, hogy az egészségbiztosítási díjak szabályozásával kapcsolatos, az alapügy tárgyát képező belga törvényi rendelkezés – mely az egészségbiztosítási díjakat a szerződéskötést követően csak bizonyos indexek alapján engedi kiigazítani a biztosítók számára – ellentétes-e a díjszabás szabadságának elvével, illetve a díjemelésnek az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló rendszerét úgy kell-e tekinteni, mint amely korlátozza a letelepedés szabadságát és a szolgáltatásnyújtás szabadságát.Az alapügy tárgyát képező szárazföldi biztosítási szerződésekről szóló belga törvény 138. bis 4. cikke úgy rendelkezik, hogy
1. § A feleknek a biztosított kizárólagos kérelmét követő kölcsönös megegyezését, valamint a 2., 3. és 4. § ában említett eseteket kivéve, a biztosító az egészségbiztosítási szerződés létrejöttét követően már nem módosíthatja a biztosítási díj biztosítástechnikai alapjait és a fedezet feltételeit.
2. § A biztosítási díjat, az önrészt és az ellátást a biztosítási díj éves esedékességének időpontjában a fogyasztói árindex alapján lehet kiigazítani.
3. § A biztosítási díjat, az önrészt és ellátást a biztosítási díj éves esedékességének időpontjában, egy vagy több sajátos index alapján lehet kiigazítani a magán egészségbiztosítási szerződések által fedezett szolgáltatások költségeire tekintettel, amennyiben ezen index vagy indexek alakulásának mértéke meghaladja a fogyasztói árindexét.
A biztosítótársaságok felügyeletéről szóló belga törvény 21. cikkének (2) bekezdése értelmében pedig, a banki, pénzügyi és biztosítási bizottság (CBFA) előírhatja valamely díj kiigazítását, amennyiben megállapítja, hogy e díj alkalmazása veszteséghez vezet. Ha a CBFA a biztosítótársaság kérelme alapján megállapítja, hogy e díj alkalmazása – a szárazföldi biztosítási szerződésekről szóló törvény 138. bis 4. cikkének 2. és 3. § ában foglaltak alkalmazása ellenére – a szakmai tevékenységhez nem kötött egészségbiztosítási szerződés esetében veszteséghez vezet vagy vezethet, engedélyezheti, hogy díjainak kiegyenlítése érdekében a biztosítótársaság intézkedéseket tegyen. Ezek az intézkedések kiterjedhetnek a fedezeti feltételek kiigazítására.
A belga alkotmánybíróság 2011. május 31 i 90/2011. számú – és a kérdést előterjesztő bíróság által is hivatkozott – ítéletéből az következik, hogy a belga jogalkotó által a szárazföldi biztosítási szerződésekről szóló törvény elfogadása során elérni kívánt célkitűzés az volt, hogy e törvény 138. bis 4. cikke olyan rendelkezés legyen, amely a fogyasztó védelmére, közelebbről pedig annak megakadályozására irányul, hogy a fogyasztó a biztosítási díjak jelentős és váratlan emelésével szembesüljön.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint a DKV Belgium SA (DKV), az egészségbiztosítási és kórházi ellátásra vonatkozó biztosítási termékek piacán működő belga biztosítótársaság, 2009 decemberében levélben tájékoztatta az úgynevezett „külön szobás” kórházi ellátásra vonatkozó kiegészítő biztosítás valamennyi biztosítottját, hogy 7,84% kal emelni fogja az e biztosításra vonatkozó díjakat szerződésük 2010. évi fordulónapjától kezdve. Ezen, emelésre vonatkozó határozat meghozatala előtt a DKV engedély iránti kérelemmel fordult a CBFA hoz. E bizottság, mivel úgy vélte különösen, hogy meg kell várni a szárazföldi biztosítási szerződésekről szóló törvény 138 bis 4. cikkének 3. § a szerinti egy vagy több sajátos index (a továbbiakban: egészségügyi index) közzétételét, e kérelmet elutasította.
2010. február 22 én a Test Achats a tribunal de commerce de Bruxelles elnöke előtt keresetet nyújtott be a díjemelés megszüntetésének elrendelése, és különösen az iránt, hogy a bíróság kötelezze a DKV t az említett emelés visszavonására. Miután e bíróság 2010. december 20 i ítéletével e keresetnek részben helyt adott, a DKV fellebbezést nyújtott be ezen ítélet ellen a kérdést előterjesztő bíróság előtt.
Az alapeljárás keretében a DKV azt állította többek között, hogy a szárazföldi biztosítási szerződésekről szóló törvény 138. bis 4. cikke és a biztosítótársaságok felügyeletéről szóló törvény 21. cikkének (2) bekezdése a díjak előzetes jóváhagyása rendszerének bevezetésével sérti a díjszabás szabadságát, amelyet a 92/49/EGK irányelv 29. cikke, 39. cikkének (2) és (3) bekezdése, valamint a 73/239 irányelv 8. cikkének (3) bekezdése biztosít. Ezenkívül a DKV álláspontja szerint ezen előbbi rendelkezések nem összeegyeztethetők a letelepedés szabadságával és a szolgáltatásnyújtás szabadságával, amelyek megilletnek egy, a Belga Királyságon kívüli más tagállamban letelepedett olyan biztosítótársaságot, amely egészségbiztosítási szerződéseket kíván kötni Belgiumban.
A Test Achats azt állította, hogy az uniós jog nem biztosítja kifejezetten a díjszabás DKV által hivatkozott szabadságát, és azt nem lehet feltétlen és korlátlanul érvényesülő alapelvnek tekinteni.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy 2010. június 22 én a CBFA megállapította, hogy az időközben kihirdetett egészségügyi index alapján a DKV a vonatkozó biztosítás díjait 7,45% kal emelhette volna. Mivel a DKV 7,84% os, azaz az egészségügyi indexnél 0,39% kal nagyobb emelés végrehajtását kérte, a CBFA úgy ítélte meg, hogy e különbség nem teszi veszteségessé az érintett biztosítási terméktípust, következésképpen a díjemelésre vonatkozó e kérelmet elutasította. Ilyen körülmények között a cour d’appel de Bruxelles úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Úgy kell e értelmezni egyrészt a [92/49] irányelv 29. cikkét, 39. cikkének (2) és (3) [bekezdését], valamint a [73/239] irányelv 8. cikkének (3) bekezdését, másrészt az [EUMSZ] 49. cikket és az [EUMSZ] 56. cikket, hogy azok tiltják, hogy a tagállamok a szakmai tevékenységhez nem kötött egészségbiztosítási szerződések esetében olyan rendelkezéseket írjanak elő, amelyek alapján a biztosítási díjat, az önrészt és az ellátást a biztosítási díj éves időpontjában kizárólag a következő tényezők alapján lehet kiigazítani:
– a fogyasztói árindex alapján;
– a magán egészségbiztosítási szerződések által fedezett szolgáltatások költségeinek [egészségügyi indexe] alapján, amennyiben ezen [index] alakulásának mértéke meghaladja a fogyasztói árindexét;
– a biztosítótársaságok felügyeletét ellátó közigazgatási hatóság által az érintett biztosítótársaság kérelmére megadott engedély alapján, ha a hatóság megállapítja, hogy a díj alkalmazása – az előző bekezdésekben szabályozott indexek alapján számított kiigazítások ellenére – a vállalkozás számára veszteséghez vezet vagy vezethet, és ezért engedélyezi, hogy a vállalkozás intézkedéseket tegyen a díjak kiegyenlítése érdekében, amelyek kiterjedhetnek a fedezeti feltételek kiigazítására is?”
Az EuB ítéletében megállapította, hogy
(i) egy nemzeti szabályozás, amely olyan technikai keretet határoz meg, amelyet tiszteletben tartva kell a biztosítótársaságoknak díjaikat meghatározni, nem ellentétes a díjszabás szabadságával önmagában azon ok folytán, hogy e technikai keret befolyásolhatja a díjtáblák alakulását. Az életbiztosítás körén kívül eső biztosításokra vonatkozó díjszabás területének teljes harmonizációja, amely kizárná a díjtáblák befolyásolására alkalmas nemzeti intézkedéseket, az európai uniós jogalkotó egyértelműen kinyilvánított ez irányú akarata hiányában ugyanis nem vélelmezhető. Mindezek alapján az EuB úgy értékelte, hogy a belga rendszer, mely kizárólag kétfajta index alapján teszi lehetővé a magán egészségbiztosítási díjak emelését, csak a díjak alakulásának határait kijelölő olyan technikai keretként működik, amely nem érinti az említett társaságok azon lehetőségét, hogy biztosítási alapdíjukat szabadon megállapíthassák, ekként nem ellentétes a díjszabás szabadságának elvével;
(ii) a díjemelésnek az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló rendszerét azonban úgy kell tekinteni, mint amely korlátozza a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát azáltal, hogy a belga rendszer alkalmas arra, hogy azon biztosítótársaságokat, amelyek székhelye más tagállamban található, mint amely e rendszert bevezette, eltántorítsa attól, hogy ezen utóbbi tagállamban fióktelepet nyissanak, vagy ott termékeit a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján kínálják. Mivel azonban a letelepedés szabadságának és a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozása elfogadható, amennyiben nyomós közérdek igazolja, alkalmas a kitűzött célok megvalósításának biztosítására, és nem haladja meg az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértéket, ezért az EuB vizsgálta ezen feltételek fennállását is, és megállapította, hogy a fogyasztók védelme, jelesül az, hogy az életkor előrehaladtával az ügyfelek ne szembesüljenek az egészségbiztosítási díjak jelentős és váratlan emelésével, nyomós közérdeknek tekinthető. Ezzel együtt az EUB azt mondta, hogy a belga rendszer csak akkor nem ellentétes az EUMSZ 49 és 56. cikkeivel, amennyiben nem léteznek más, a fogyasztó biztosítási díj jelentős és váratlan emelésével szembeni védelmének célját azonos feltételekkel biztosító, kevésbé korlátozó intézkedések, aminek vizsgálata azonban a kérdést előterjesztő belga bíróság feladata.
Látható, hogy az EuB arra a következtetésre jutott, hogy a kérdést előterjesztő belga bíróság további vizsgálódásához képest, az alapügy tárgyát képező belga szabályozás annak ellenére korlátozhatja a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát, hogy a szóban forgó szabályozás egyébként nem ellentétes a díjszabás szabadságának elvével, mely utóbbiról az EuB ismételten megállapította (korábban ld. Bizottság kontra Luxemburgi Nagyhercegség (C-346/02), a Bizottság kontra Francia Köztársaság (C-347/02) és a Bizottság kontra Olasz Köztársaság (C 518/06.) ügyeket), hogy nem korlátoktól mentes szabadsága a nem-életbiztosítások területén működő közösségi biztosítóknak.
A most bemutatott ítélet azért is kiemelkedő jelentőségű, mert rávilágíthat arra a közelmúltban felmerült kérdésre, hogy a hatályos magyar bonus-malus rendszer jogi szabályozása mennyiben tekinthető az EUMSz 49. és 56. cikke értelmében vett korlátozásnak, különös figyelemmel arra, hogy a Bizottság kontra Luxemburgi Nagyhercegség (C-346/02) és a Bizottság kontra Francia Köztársaság (C-347/02) egyesített ügyekben, Stix-Hackl főtanácsnok – a nyomós közérdek (fogyasztóvédelem és közlekedésbiztonság), a megfelelőség és az arányosság beható vizsgálata után – indítványának 33. pontjában leszögezte, hogy „az ügy tárgyát képező bonus-malus rendszerekre vonatkozóan megjegyzendő, hogy ha merev díjkedvezményi, illetve díjigazítási rendszer formájában törvény által rögzítik a káresemények gyakoriságának a biztosítási díjakra történő kihatását, ez szükségszerűen együtt jár a termékválaszték csökkenésével, mert a biztosítóintézetek így nem tudják saját modelljeiket kínálni”. Indítványának 65. pontjában a főtanácsnok kifejezetten rögzítette továbbá, hogy „az érintett tagállamok sem vitatják, hogy a mindenkori bonus-malus rendszerük korlátozza a biztosítási termékek – jelen esetben a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítások – szabad versenyét, amennyiben a más tagállamban székhellyel rendelkező biztosítótársaságok belföldi telephelyei, illetve azok a külföldi társaságok, melyek termékeiket a szolgáltatásnyújtás szabadsága alapján kínálják, feltételeik és díjaik ennek megfelelő megváltoztatására kényszerülnek.
Ha figyelembe vesszük, hogy a Luxemburgi Nagyhercegség és a Francia Köztársaság fent hivatkozott egyesített ügyeiben az EuB – a főtanácsnok fentiek szerinti egyértelmű álláspontja ellenére – csak azért nem vizsgálhatta, hogy a luxemburgi és a francia bonus-malus rendszerek sértik-e a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát, mert az EuB kötve volt a Bizottság keresetéhez, melyben a Bizottság csak annak megállapítását kérte, hogy a szóban forgó bonus-malus rendszerek sértik a díjszabás szabadságának elvét, melyet a bíróság a most ismertetett DKV vs Test Achats ügyben megerősített okokból nem látott megállapíthatónak, úgy könnyű belátni, hogy előbb-utóbb az EuB elé kerülhet egy olyan ügy, melyben valamely tagállam – kötelező gépjármű-felelősségbiztosításhoz kapcsolódó – bonus-malus rendszerét kifejezetten abból a szempontból kell vizsgálni, hogy az mennyiben sérti az EUMSZ 49. és 56. cikke szerinti letelepedés és szolgáltatásnyújtás szabadságát.
