A 2016. július 1. napján hatályba lépett Ptk. Novellával hatályon kívül helyezett Ptk. 6:541. § szerint, ha a jogi személy vezető tisztségviselője e jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel. A Ptk. hivatkozott rendelkezése jelentős szakmai vitákat váltott ki. A jogalkotó kivételével szinte mindenki azon az állásponton volt, hogy a Gt. és a régi Ptk. szabályozásához képest ez olyan fokú szigorítása a vezető tisztségviselők felelősségének, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Neves professzorok riogattak azzal, hogy az új szabály által hordozott értelmezési kockázata miatt ezentúl lepkehálóval kell majd fogni a vezető tisztségviselőket, mert ilyen felelősségi rezsim mellett senki sem fog vállalatvezetésre vállalkozni.
Az értelmezési nehézséget az okozta, hogy a Gt. korábbi szabályozása – kevés kivétellel – nem intézményesítette a vezető tisztségviselők kifelé irányuló – akár hitelezőkkel, akár harmadik személyekkel szembeni – közvetlen kárfelelősségét, hanem védőhálót emelt a vezetők fölé annak a főszabálynak a rögzítésével, hogy a vezető tisztségviselők magatartását a társaságnak kell betudni és ennek megfelelően a társaság felel minden olyan kárért, melyet a vezetők ügyvezetői ügykörükben eljárva másnak okoznak. Ebből az is következett, hogy a vezetők felelősségének kevés kivétellel alapvetően a társasággal szemben volt értelmezési tartománya.
Ehhez képest látszólag valóban jelentős változást hozott az új Ptk. fent hivatkozott, frissen hatályon kívül helyezett rendelkezése, hiszen harmadik személyekkel szemben a társaságot és a vezetőket egy sorban tette felelőssé. Vitatott volt az új rendelkezés értelmezése során, hogy
(i) ezzel a Gt. szabályaihoz képest új (szigorúbb) alapokra helyeződött-e a vezetők kárfelelőssége, azaz általánosságban közvetlenné vált-e a károsultakkal szemben, és
(ii) a szigorú felelősség a társaság hitelezőivel és harmadik személyekkel szemben egyaránt fennáll-e?
A jogalkotó magyarázata az volt, hogy az új rendelkezés a vezető tisztségviselők felelőssége szempontjából nem hoz alapvető változást a szabályozásában, mert
(i) egyfelől egy olyan deliktuális (szerződésen kívüli) kárfelelősségi tényállást szabályoz, amikor a vezető nem ebbéli minőségében okozza a kárt, hanem csak azzal összefüggésben, amikor is a vezetői minőség csak alkalmat teremt a károkozásra, de a károkozásra nem az ügyvezetői tevékenység során kerül sor, mely tényállás mellett a vezetők a korábbi szabályozás szerint is maguk feleltek az így okozott károkért (ld. a tárgyaló partner irodájában felrúgott álló váza Vékás professzor által említett klasszikus példáját);
(ii) másfelől az új rendelkezés Ptk-beli elhelyezkedéséből egyértelműen következik, hogy csak szerződésen kívüli kártényállásokra alkalmazandó, azaz amikor a károsulttal sem a társaság, sem a vezető tisztségviselő nincs szerződéses viszonyban;
(iii) harmadrészt a szabályozás annyiban hozott csak változást, hogy megerősítette a vezető tisztségviselők kártérítési potenciálját annak kimondásával, hogy az okozott károkért a társaság (is) felel, mégpedig a vezetővel egyetemlegesen. A jogalkotó szerint tehát az új Ptk. nem a vezető tisztségviselők felelősségét szigorította, hanem a társaságokét azáltal, hogy kimondta utóbbiak egyetemleges felelősségét olyan károkért, amelyekért a régi Ptk. alapján csak a vezetők voltak felelősségre vonhatók.
A gyakorló jogászokat a fenti érvek sem győzték meg és továbbra is abból indultak ki, hogy a Ptk. 6:541. § igenis nyitott az értelmezésre, s ameddig ezeket a bizonytalanságokat végső soron a Kúria el nem oszlatja, addig a vezető tisztségviselők ki vannak téve annak, hogy az új Ptk. kedvezőtlen értelmezése esetén valóban saját vagyonukkal felelnek harmadik személyekkel szemben, a legkedvezőtlenebb esetben pedig még a társaság hitelezőivel szemben is.
Ilyen körülmények között okszerű következménynek tekinthető, hogy egyre több társaság kötött vezető tisztségviselői javára ún. D&O (Directors & Officers) felelősségbiztosítást, illetve idővel a jogalkotó is belátta, hogy az értelmezési problémák eloszlatásával nem lehet éveket várni a felsőbírósági gyakorlat kialakulásáig és a nyáron hatályba lépett Ptk. Novellával hatályon kívül helyezték a Ptk. 6:541. §-át, mellyel kapcsolatban a Ptk. Novella indokolása kifejezetten úgy fogalmazott, hogy „a törvényjavaslat a Ptk. 6:541. § rosszul megszövegezett és nehezen értelmezhető kárfelelősségi szabályát hatályon kívül helyezi”.
A jogalkotó a joggyakorlatban a fentiek szerinti bizonytalanságot okozó Ptk. 6:541. § hatályon kívül helyezésével párhuzamosan a Ptk. 3:24. §-át kiegészítette egy új (2) bekezdéssel, az alábbiak szerint:
3:24. § [A vezető tisztségviselő felelőssége]
(1) A vezető tisztségviselő az ügyvezetési tevékenysége során a jogi személynek okozott károkért a szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség szabályai szerint felel a jogi személlyel szemben.
(2) A vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott károkért a jogi személy felel. A vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel, ha a kárt szándékosan okozta.
A Ptk. Novella indokolása a Ptk. 3:24. § új (2) bekezdésével összefüggésben úgy fogalmaz, hogy „a jogalkotó azt a korábban már bevált és alkalmazott szabályt illeszti be a Ptk-ba, amely szerint a vezető tisztségviselő külső károkozásáért a jogi személy felel. A rendelkezés továbbá beépíti a vezető tisztségviselők károkozásával összefüggésben a bírói gyakorlatban már kialakult azon tényállást, mely szerint, ha a vezető tisztségviselő a kárt szándékosan okozza, a jogi személy felelőssége mögé bújva nem tud mentesülni, hanem a harmadik személy felé közvetlenül is felel. A károsultak érdekeinek védelme érdekében ebben az esetben a jogi személy vagyona is fedezetül szolgál azáltal, hogy a vezető tisztségviselő és a jogi személy egyetemlegesen felelnek. A vezető tisztségviselő felelősségének egységes meghatározása azzal az előnnyel is jár, hogy immár nem merül fel értelmezési kérdésként az, hogy a károsult és a jogi személy között fennállt-e jogviszony vagy sem, hanem annak a kérdésnek van csupán jelentősége, hogy a vezető tisztségviselő a károkozáskor e jogkörében járt-e el”.
A Ptk. Novella tehát egyfelől visszaállítja a korábbi Gt. azon főszabályát, hogy a vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott károkért a jogi személy felel, másfelől eloszlatja a Ptk. – hatályon kívül helyezett – 6:541. §-a keltette bizonytalanságot és egyértelművé teszi, hogy a vezető tisztségviselő csak akkor felel az általa akár a társaság szerződéses partnerének, hitelezőjének, vagy harmadik személynek okozott károkért, ha szándékosan okozta a kárt. Utóbbi esetben a károsult pozícióját megerősíti a Ptk. Novella annak kimondásával, hogy ilyen esetben a társaság egyetemlegesen felel a vezető tisztségviselővel.
Minden bizonnyal sok esetben elhatárolási problémát fog okozni, hogy a polgári jog – ellentétben a büntetőjoggal – nem definiálja sem a szándékosság, sem a gondatlanság kategóriáit. Márpedig éppen a vezetői döntések körében, amikor bizonyos megengedett kockázatokat a profit reményében a vezetők tudatosan felvállalnak, lehet jelentősége annak, hogy adott esetben eshetőleges szándékkal vagy tudatos gondatlansággal okozott kárról van-e szó, ha egy vezetői döntés valaki(k)nek kárt okoz. A vezető saját vagyonával való helytállás kockázata szempontjából ugyanis egyáltalán nem közömbös, hogy polgári jogi értelemben szándékos károkozásról beszélünk-e.
A büntetőjog a szándékosság körében megkülönbözteti az egyenes szándékot (dolus directus) és az eshetőleges szándékot (dolus eventualis). Az előbbi esetben az elkövető kívánja magatartása ismert következményeit, míg az utóbbi esetben az elkövető csak belenyugszik azok bekövetkezésébe. Ehhez képest a tudatos gondatlanság (luxuria) esetében az elkövető előre látja magatartása következményeinek a lehetőségét, de könnyelműen bízik azok elmaradásában.
A vezetői döntéshozatal során felismert és mérlegelt veszélyek és kockázatok későbbi realizálódása esetén bonyolult bizonyítási kényszer elé állítja tehát a károsulti oldalt a Ptk. Novella, hiszen egyértelmű, hogy a vezető tisztségviselő szándékosságát a károsultnak kell majd bizonyítania, ha a vezető tisztségviselő vagyonát (is) be akarja vonni kárigénye rendezésébe. Ez minden bizonnyal komoly bizonyítási nehézséget fog okozni, ha a vezető tisztségviselő azzal védekezik, hogy a döntése lehetséges következményeként előre látott kár bekövetkezésébe természetesen nem nyugodott bele, hanem bízott annak elmaradásában, mely a gondatlanság kategóriájába tolja a felelősség kérdését, legalábbis a büntetőjog területén. Külön kérdés, hogy a polgári jogi ítélkezés teret enged-e majd a szándékosság és a gondatlanság alábontott büntetőjogi kategóriáinak analóg alkalmazására a vezető tisztségviselők elleni kártérítési perekben.
A Ptk. Novella végül a hatályon kívül helyezett 6:541. § kapcsán úgy rendelkezik, hogy azt akkor kell alkalmazni, ha
(i) a kár 2016. július 1. napja előtt következett be és
(ii) a kárt a Ptk. hatálybalépését követően tanúsított károkozó magatartás – ideértve a mulasztást is –, illetve folyamatosan tanúsított károkozó magatartás esetén a Ptk. hatálybalépését követően megkezdett magatartás okozta. Elvileg tehát nem kizárt, hogy a Ptk. Novella ellenére kerülnek olyan kártényállások a bíróságok elé, melyek esetében mégis „a rosszul megszövegezett és nehezen értelmezhető kárfelelősségi szabályt” kell majd alkalmazni.
