1034/D/2010. AB számú, 2011. április 18. napján kelt végzésében az Alkotmánybíróság – mint érdemi elbírálásra alkalmatlant – az alkotmányjogi panaszt visszautasította. Az Alkotmánybíróság kiemelte, hogy következetes gyakorlata szerint, alkotmányjogi panasz keretében kizárólag azokat a jogszabályokat vizsgálhatja, amelyeknek a jogerős határozatban történő alkalmazása során az indítványozó vélt jogsérelme bekövetkezett. Jelen ügyben azonban a támadott jogszabályi rendelkezés a felperes perbeli legitimációját alapozza meg, és mint ilyen, az ügy érdemétől teljesen független kérdés.
A Fővárosi Ítélőtábla támadott 6.Pf.21.842/2009/10. számú ítélete az ügy érdemében nem a Ptké. II. 5. § a) pontján alapul, az csupán az ügyész kereshetőségi jogát tartalmazza. A támadott jogszabályi rendelkezés csak egy felhatalmazó rendelkezés, azokat a személyeket és szervezeteket sorolja fel, akik (amelyek) actio popularis jelleggel a fogyasztók érdekében bíróság előtt pert indíthatnak. A perben hozott döntés érdemét (a kifogásolt általános szerződési feltételek érvénytelenségét vagy tisztességtelen voltát) azonban a bíróság nem ezen támadott szabály alapján döntötte el.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a konkrét ügy alperesének pervesztességét nem a támadott eljárási szabály okozta, hanem az, hogy megállapítást nyert: a fogyasztókkal szemben a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvénybe ütköző tisztességtelen szerződési feltételt alkalmazott. Az indítványozó alkotmányjogi panasszal nem is támadhatta volna a Ptké. II. 5. §-át, hiszen eljárási szabályként e rendelkezés a fentiekben kifejtettek szerint az ügy érdemét nem érintette.
A végzéshez Kiss László és Bragyova András különvéleményt csatoltak, mely utóbbihoz Paczolay Péter és Stumpf István alkotmánybírák csatlakoztak.
Bragyova András különvéleménye kiemeli, hogy az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálásának az Abtv. 48. §-a szerint anyagi (tartalmi) feltétele, hogy az indítványozó „alkotmányellenes jogszabály alkalmazása” folytán bekövetkezett jogsérelemre hivatkozzék, amely alkotmányban biztosított jogaiban esett. Álláspontja szerint, ezek a feltételek az Alkotmánybíróság által el nem bírált indítvány esetében teljesültek. Az indítvány által felvetett kérdés ugyanis az volt, hogy a Ptké. II. 5. §-a szerinti, az ügyészt közérdekű kereset indítására felhatalmazó szabályt „alkalmazta-e” az alkotmányjogi panasszal támadott bírósági döntés. Erre a válasz — a különvélemény szerint — egyértelmű igen. Álláspontja szerint, a bíróság szükségképpen [elkerülhetetlenül] alkalmazta a Ptké. 5. §-át, mert e nélkül az ügyész nem is indíthatott volna keresetet, és így a per előfeltételei nem lettek volna meg. Az alkotmányjogi panasz éppen az ügyész keresetindítási jogának alkotmányosságát vitatja, és alkotmányos jogát sértőnek tartja az ügyész locus standiját megalapozó — egyébként anyagi jogi — szabályt. A szabály anyagi jogi abban az értelemben, hogy az ügyész perlési joga meghatározott polgári jogi szabályok érvényesítésére irányul. A többségi határozat szerint az ügy érdemi eldöntése — a bank általános szerződési feltételei egyes kikötéseinek törvénybe ütközése, illetve a szerződési feltételek „tisztességtelensége” a Ptk. 209-209/B. §-ai szerint — nem az ügyész keresetindítási jogán múlott. Alkotmányjogi panasz azonban nem csak az érdemi döntés alapjául szolgáló jogszabállyal szemben terjeszthető elő, hanem minden „alkalmazott” jogszabállyal szemben. A különvélemény szerint az alkotmányjogi panasz elbírálható lett volna, mert a bíróság az ügyész keresetindítási jogát biztosító szabály nélkül nem hozhatott volna érdemi döntést, hanem a pert a Pp. 157. § a) pontja szerint meg kellett volna szüntetni. Így nem kétséges, hogy az ügyészi keresetindítási jog „alkalmazott” jogszabálynak minősül: nélküle nem születhetett volna meg a bírói döntés, amelyről a panaszos állítja, hogy megsértette alkotmányban biztosított jogait.
Kiss László különvéleménye szerint az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálásának lett volna helye. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak nem végzéssel, hanem határozattal kellett volna lezárnia az ügyet. A különvélemény leszögezi, hogy helyesen idézi a többségi határozat az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz-ügyekben eddig követett gyakorlatát is: „(…) alkotmányjogi panasz keretében kizárólag azokat a jogszabályokat vizsgálhatja, amelyeknek a jogerős határozatban történő alkalmazása során az indítványozó vélt jogsérelme bekövetkezett.” Ez az értelmezés felel meg az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 48. § (1) bekezdésének: e törvényi rendelkezés nem azt támasztja az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálásának feltételéül, hogy az ügy érdemére hasson ki a támadott szabály, hanem csupán azt, hogy az alapjogi sérelem a támadott szabály alkalmazására legyen visszavezethető – legyen bár a támadott szabály eljárási, anyagi stb.
A többségi határozat a Ptké. II. 5. § a) pontját támadó indítványt a felperes perbeli legitimációját megalapozó jellegűnek minősíti, amely az ügy érdemétől teljesen független kérdés, azaz nem minősül alkalmazott jogszabálynak. A különvélemény szerint azonban itt egy olyan szükséges előkérdésről van szó, amelynek önálló tartalma is van, s ennek az indítványozó értelmet is ad azzal, hogy hangsúlyozza: az ügyész – nota bene: határidő nélküli – közérdekű keresetindítási jogosultságának jelenlegi szabályozása indokolatlan beavatkozást jelent a felek magánautonómiájába, önrendelkezési jogába. Másként is fogalmazhatunk: a Ptké. II. 5. § a) pontjának alkalmazása nélkül az ügyész nem is indíthatott volna keresetet.
Kiss László különvéleménye szerint, a jelen ügyben a többségi határozat úgy tért el az alkotmányjogi panasz-ügyekben folytatott gyakorlatától – amely szerint az érdemi vizsgálathoz elég, ha a támadott normát alkalmazták, függetlenül attól, hogy az ügy érdemére a támadott norma kihatott-e vagy sem –, hogy semmilyen indokát nem adta az eddigi precedensek hallgatólagos (sub silentio) felülbírálatának.
